KÍSÉRTÉS

Bende Kornélia: KÍSÉRTÉS

*

ha közelebb van:

élesebben látni, hogy

elérhetetlen

*

1.

A férfi - a kialvatlanság, és az enyhe másnaposság ellenére - a hozzá illő könnyedséggel vágott neki a napnak. Az itt és most mind teljesebb kihasználására törekedve, egyszerűen csak élvezni akarta az együttlétet – gyönyörű nő, zene, napsütés… ez mindig nagyon ment neki… az a bizonyos carpe diem életérzés…  mit veszíthet…

Szokásához híven megtervezte a kezdeti perceket, az első pár mondatot, sőt még az első érintésig is eljutott…

Gondolatban.

De amikor a nő megjelent az ajtóban, már minden mindegy volt… egyetlen dolog nyert értelmet: Mellette lenni. Minél közelebb hozzá…

Csodálatosan indult a nap. Minden pillanattal nőtt a kettőjük közötti vonzalom, az összetartozás, a „végre rád találtam” érzés…

A délután azonban már elmúlás nyomasztó érzése mellett telt… A kezdeti boldogságot hamar beárnyékolta a nyugtalanság… a lényeges dolgok kimondását pedig blokkolta a félelem… csak néhány napja találkoztak először… pár órányi ismeretség után az ember nem jelent ki „életre szóló” dolgokat… – még akkor sem, ha történetesen a zsigereiben érzi: nem lehet másképp.

A hazaérkezés előtti 20 perc már fojtott csöndben telt. Csak ültek egymás mellett szótlanságba burkolózva. Az útszéli fák összeolvadó képébe feledkezve bámultak ki az ablakon…

De még így is érezték egymás illatát, szívdobbanását, lélegzetét… a ki nem mondott szavakat…

Aztán véget ért… megérkeztek a nő lakásához… pár percig csak meredtek maguk elé némán… Egymásra nézni véteknek tetszett – mintha attól féltek volna, hogy onnantól kezdve nincs megállás…

Végül a férfi törte meg a csendet:

„Ha felhívsz, azt IGEN-nek veszem” – mondta tanult magabiztossággal. De a hangja beleremegett a kijelentés kockázatába.

Amint a nő kiszállt az autóból azonnal indított. Képtelen lett volna végignézni, ahogy lassú, elegáns mozdulatokkal kisétál az életéből.

Mert az első pillanattól kezdve hatott rá. Mert nem egyszerűen „megfogta”, hanem teljesen elvarázsolta. A tekintete, a hangja, az illata…

egész lénye háríthatatlan mágnesként hatott rá. Képtelen volt nem figyelni rá. Képtelen volt lemondani róla…

A nő lassan lépkedett a lépcsőház ajtó felé… minden egyes mozdulata szúrásként hatott a lelkére… tudta, hogy itt kellene abbahagyni… sőt el sem szabadott volna jutniuk idáig. A kezdetek kezdetén el kellett volna fojtani magában az érzést…

ám ő hagyta megszületni, és azóta csak nő… egyre inkább uralva tetteit…

Amikor az ajtóhoz ért megállt és visszafordult. Egy utolsó pillantásra… ám csak az üres utcát találta maga előtt…

És ekkor a veszteség egy olyan szele futott át rajta, hogy szinte beleborzongott. Fizikailag fájt egy olyan ember hiánya, akihez gyakorlatilag semmi köze. Aki eddig sem volt a közelében, aki eddig sem érintette, akinek ez idáig még a létezéséről sem tudott…

Tisztában volt vele, hogy kísértések mindig voltak, vannak és lesznek, úgy hitte, egy találkozás, egy közösen eltöltött nap majd tisztázza az érthetetlen érzéseket. Hogy a fellángolás majd ugyanolyan lendülettel el is múlik… ám nem így történt… minden egyre bonyolultabb lett…az érzések intenzitása pedig, egyenesen lehetetlenné tette, hogy ésszerűen cselekedjen…

2.

Napok teltek el a temérdek be nem fejezett, sokadszor átírt, el nem küldött sms, az önmaguknak újra és újra elmondott gondolatok, és – a kicsöngés előtt megszakított – hívások árnyékában.

Végül Anikó törte meg a csendet egy órákig fogalmazott „Felhívnálak, ha nem vennéd egyértelmű igennek” üzenettel.

Nem írhatta meg neki a valóságot.

Hogy mióta kiszállt az autóból nem tud másra gondolni. Hogy minél inkább felejteni akar, annál inkább vágyik rá…

A „legalább tudjam, hogy miről mondok le” gondolattal nyugtatta magát, és próbált túllépni a bűntudaton, amit ez a „harmadik” keltett benne. Nem utolsó sorban pedig, az aktuális partnere vele szemben tanúsított viselkedésével magyarázta a dolgot. Hiszen az utóbbi időben már szinte minden hiányzott neki, amiről egy párkapcsolat szól. Mindennél jobban vágyott a kedvességre, a szenvedélyre, és főként az igazi, őszinte figyelemre. Belefáradt már, hogy újra és újra elmondja, így miért nem fog hosszútávon működni dolog. Csak adott, s alig kapott, lemerítette a „mi változott meg” gondolaton való rágódás. 

Alapvetően nem volt „megcsalós” típus. Sőt. Kifejezetten hitt a hűségben: hogy az ember kellő odafigyelés (és alkalmas partner) mellett képes arra, hogy hosszú éveken keresztül (örökre?) szerelemben/szeretetben és hűségben éljen a másik mellett. Boldogan. A hangsúly pedig a kellő odafigyelésen van. A kölcsönös odafigyelésen. Nyilván minden kapcsolat idejével veszít a lendületéből… tudta ezt jól. Meg volt győződve azonban, hogy ha nem vesszük természetesnek a másik jelenlétét, ha igazi partnernek tekintjük, akit bevonunk az életünk jelentős részébe (közös hobbyk, nagy beszélgetések, jó szex, stb.) és igyekszünk időnként megújulni esetleg közösen változni, úgy működőképes dolog lehet egy eredetileg szerelmen alapuló házasság.

Magából indult ki: igazán szép nő volt, mindig volt valaki a környezetében, aki épp alkalmas szeretőnek bizonyult volna… Viszont sosem élt a lehetőséggel. Ez a mostani kapcsolata is olyan jól indult. A kezdetektől úgy érezte, hogy Ádámban végre megtalálta „élete párját”. Jó ideig minden stimmelni látszott. Az elmúlt időszak azonban elbizonytalanította. A férfi egyre inkább hanyagolta. Elmaradtak a kedves üzenetek, a „miújság” telefonhívások, a meglepetések. Egyre kevesebb időt töltöttek együtt. Hiába volt minden erőfeszítés, Ádám nem vette tudomásul, hogy – ahogy víz híján a virág is elpusztul - egy kapcsolat nem olyan, mint a jogosítvány: „megszereztem, le van tudva”… folyamatos törődést igényel. Persze lehetnek rosszabb napok/hetek… ez rendben is van. De hogy hónapokon át hullámvölgyben legyenek.... Túl sokat emésztette már magát és túl régóta volt szomorú ahhoz, hogy kihagyjon egy ilyen lehetőséget.

Túllépett tehát a szerelmesek „csőlátásán”, és végre észrevette a külvilágot. Hihetetlen mód felvillanyozta, hogy Márknak köszönhetően újra gyönyörűnek és szexisnek érezte magát. És bár félt a bizonytalantól, meg a „két szék között a padlóra” típusú eset bekövetkezésétől, de a kísértés erősebb volt. A vele járó izgalom nyomán pedig végre újra úgy érezte, hogy ÉL.

Az új férfi a lehető legjobb pillanatban csöppent a nő életébe.

3.

Márknak pedig tökéletesen belepasszolt a mindennapjaiba ez a meglehetősen csinos, nem független, figyelemre és szenvedélyre éhes nő. Ahogy eddig, most sem akart komoly kapcsolatot. Nem váltogatta ugyan gyakran a szeretőit, csupán a kapcsolatai minőségét/mélységét nem akarta túlbonyolítani. Könnyed, laza együttlétekre vágyott – mindenféle felesleges kötöttség nélkül. A hideg kirázta azoktól a 20-as éveik végén járó nőktől (nem beszélve a szingli 30-asokról), akik szemmel láthatóan potenciális férjre vadásznak. Na persze időnként megfordult a fejében, hogy nem ártana végre megállapodni, de minek úgy sietni… 32 éves, jóképű, független, és meglehetősen jó egzisztenciával rendelkező férfi volt.  Mindig pontosan tudta mit akar, és ez idáig meg is szerezte azt, legyen szó munkáról, pénzről vagy nőről. Kifejezetten szerette a házas/élettárssal vagy tartós kapcsolattal rendelkezőket, hiszen esetükben nem kellett tartania a mélyebb tartalmú elvárásoktól.

Azonban mind több időt töltött együtt Anikóval, annál inkább érezte: megőrjíti a tudat, hogy a nő máshoz tartozik. Birtokolni akarta. Már nem az volt a célja, hogy időnként eltöltsenek egy-egy kellemes órát, hanem maga mellett akarta tudni. Vele akart élni. Ő volt az első nő, akivel el tudta képzelni hosszú távon a mindennapjait.

Márkot magát is meglepték ezek a gondolatok, hiszen nem ismerték egymást túl régóta. Nem is értette, hogy változtak meg benne ennyire a nő iránt táplált érzések.

Természetesen a kezdeti magabiztossága eltűnt, a „nincs mit veszítenie” fellépés helyett, pedig sokkal inkább egy szerelmes tinédzser jutott eszébe önmagáról.

Amikor megkapta az üzenetet, azonnal tárcsázott. Mindegy volt mit írt. Írt! És ez neki elég volt ahhoz, hogy „támadásba” lendüljön. Tudta, hogy nem szép dolog szétrombolni egy kapcsolatot, de most fontosabb volt a saját élete. Neki Anikó kellett, mindegy milyen áron.

Az első csöngés után hirtelen rádöbbent, hogy át sem gondolta mit szeretne mondani, de már késő volt. A vonal túlsó végén már ott volt Anikó. Még telefonon keresztül is érezni lehetett, hogy vibrál a levegő közöttük.

Csak néhány szót beszéltek: időpont és helyszín. S ahogy letették, mindkettőjükben oldódni kezdett az elmúlt napokban felgyűlt feszültség.

4.

Anikó csak állt a szobában, telefonnal a kezében és kacér mosollyal az arcán. Újra boldog volt. Az apró lelkiismeret furdalást háttérbe szorította az öröm.

Az a fajta öröm, amit legutoljára akkor érzett, amikor Ádámmal először találkoztak. Visszagondolt, hogy mennyire fel volt villanyozva. Órákig készült az első randevú előtt. És bár lassan 3 éve élnek együtt, még mindig non-stop figyelt arra, hogy a férfi szépnek és kívánatosnak lássa. Reggel, este, délután, akármikor… Hinni akarta, hogy ha odafigyel önmagára, a varázs nem múlik el… vagy legalábbis nem ilyen hamar. Nem vette természetesnek a férfi jelenlétét, nem „kényelmesedett el” a kapcsolatban. És ezt Ádámtól is elvárta. Volna…

Az, hogy a férfi már nem figyel oda rá teljesen nyilvánvaló volt. Ha csak az elmúlt 1-2 hetet nézzük: észre kellett volna vegye azokat apró jeleket, amik például egy (nem is túl szemfüles) nőnek rögtön szemet szúrtak volna… túl gyakori e-mail nézegetés, szokatlan időben kapott/írt sms-ek, új ruhák, smink, illat, stb… valójában Ádámnak fogalma sem volt arról, hogy Anikó mit csinál egész nap – talán nem is érdekelte. Esténkén felületesen megkérdezte – ha megkérdezte – hogy „mi újság?”, a nő pedig a megszokott módon válaszolta: „semmi különös”. Elmentek egymás mellett. Az egyetlen közös érdeklődési kör a szex maradt… ami zárójelben megjegyezve igen jól működött kettőjük között. Anikó éppen ezért érezte úgy, hogy a férfi már nem a társa. Ennyi erővel szeretők is lehetnének, de az meg minek? Ő egyetlen férfit akart maga mellett, aki barátja, társa, szeretője. Akivel együtt élnek és nem egymás mellett. Akivel vannak közös hobbyjaik, és akivel együtt töltik el a szabad idejük egy jelentős részét. Nem vágyott állandó együtt létre – neki is meg volt a maga kis külön világa. De fontos volt neki, hogy egyértelműen érezhető és látható legyen (a külvilág számára is), hogy ők összetartoznak.

Márk eleinte csak arra kellett Anikónak, hogy kicsit legyezze a hiúságát, kicsit kielégítse azokat a – tulajdonképpen átlagosnak tekinthető – vágyait, amiket Ádám már nem teljesített. Élvezte, hogy van valaki, aki napközben gondol rá, ír neki, meglepi egy-egy telefonhívással, együtt kakaóznak, vagy sétálnak a városban, jókat beszélgetnek. A kezdeti komolytalan flört helyébe azonban néhány találkozás után komolyabb érzések léptek. Azon kapta magát, hogy újra és újra Márkra gondol. Az együtt töltött nap után pedig nyilvánvalóvá vált számára – mivel szeretőt nem akart tartani - , hogy nem tudja tovább húzni az időt, döntenie kell. És ezen a ponton már egyáltalán nem volt biztos önmagában.  

A beszélgetés után visszament a nappaliba, és Ádám mellé feküdt, aki úgy nézte a TV-t, mint akit hipnotizáltak. Várta, hogy a férfi megkérdezi, kivel beszélt. De hiába. Talán az sem tűnt fel neki, hogy kiment a szobából… Anikó csak bámult maga elé. Ádám viselkedése megerősítette abban, hogy nem kell lelkiismeret furdalást éreznie a holnapi randevú miatt. Megfordult a fejében, hogy beszél neki Márkról. Egyrészt nehezen ment neki a színlelés, másrészt bízott benne, hogy Ádámot felrázza a dolog, és végre tesz valamit a kapcsolat érdekében… (képtelen volt beletörődni a nagy igazságba: „egyszer minden véget ér”, „a szerelemnek múlnia kell”, stb.) De végül hallgatott.

Nem látta értelmét.

5.

Anikó örömmel kelt fel másnap. Szokásához híven már 6 órakor ébren volt. Ádám még javában aludt – aminek kivételesen felettébb örült. Legalább nyugodtan készülődhet, és a nélkül kiosonhat a lakásból, hogy magyarázkodnia kellene.

Márk ismét lenyűgözte. A közös reggelizés vagy a délelőtti kávézás gondolata igazán tetszett neki. (Ádámnak ilyen soha nem jutott volna az eszébe). Fél 9-kor találkoztak a belvárosban, egy mindkettőjük által kedvelt helyen. Anikó – mint mindig – pontos volt. A férfi már az asztalnál várta, széles mosollyal az arcán.

-          Jó reggelt!

-          Neked is jó reggelt!

Anikó leült, majd az étlap átnézése nélkül rendelt egy nagy, forró tejeskávét, és egy sajtos omlettet. Nem szeretett kísérletezni. Többnyire mindig ugyanazt kérte.

Nagyjából egy órát töltöttek a kávézóban, és eközben le sem vették egymásról a szemüket. A külvilág teljesen megszűnt (ennyi erővel egy padon is ülhettek volna – reggeli nélkül), egymást babonázva kölcsönösen nem hitték el, hogy ilyen van. Olyan erős volt a vonzalom, a varázs – vagy nevezzük akárhogy– hogy hirtelen minden sokadlagossá vált.

Anikó szemében még Ádám is. Végre… hogy várta ezt a percet! Hogy egyszer ne csak bebeszélje magának, hogy nem érdekli Ádám közönyössége… most valóban nem érdekelte. Tudta, hogy ha hazamegy lepereg majd róla minden bántó szó vagy nemtörődöm tekintet. És ettől szabadnak érezte magát.

Miután kilépett az utcára jutott csak eszébe, hogy még körül sem nézett… csak remélte, hogy „nem bukott le”… habár… Márk akárki is lehetett. Tegyük fel, hogy csak egy üzleti reggeli volt J Nem kell ezt túlreagálni – nyugtatta magát. Ha Ádám rákérdez, hogy merre volt, egyszerűen azt mondja majd, hogy bent reggelizett a városban egy ismerősével. Végül is nem hazudik, csak nem mondja el a részleteket. Ami ugye tipikus férfipolitika… „amiről nem tud az ember, az nem fáj…” csesszék meg… most majd ő viselkedik így vele – gondolta, és egy kárörvendő, vagy inkább kacér mosollyal az arcán beült az autóba. Nem volt naiv. Tudta, hogy a Márk és közte lévő varázslat is elmúlik egyszer. De most hagyta magát sodorni az eseményekkel. Időnként Carpe diem szemléletben is kell élni. Eleget alkalmazkodott meg tervezgetett az elmúlt két évben.

És ami a legszebb… alig ért ki a belvárosból, sms-t kapott. Biztos Márk írt valami kedveset – gondolta, és elmosolyodott. Abban a pillanatban ismét megszólalt a telefon üzenetet jelző hangja. Amíg a piros lámpánál állt, előkutatta a telefonját a táskájából… Az első üzenet valóban Márktól érkezett: „Már most hiányzol…”… Anikónak beledobbant a szíve a szavak olvasásába. Alig hitte el, hogy mindez vele történik! (Ha történetesen egyedülálló lenne, azt mondaná, hogy így indul egy tökéletes szerelem…). De mi lehet a másik üzenet? Talán a férfi kifelejtett valamit az elsőből? – mosolygott magában. Ám pillanatokon belül döbbenet ült ki az arcára, amikor elolvasta az sms-t. Ádámtól érkezett: „Este mozi? Szeretlek”

Anikó el sem hitte a sorokat… miközben félreállt az autóval, legalább 4-szer olvasta el az üzenetet, hogy biztosan jól lát-e. Ilyen nincs – gondolta. Ez tuti valami jel… Ádám szinte sosem írt neki csak úgy… pláne nem voltak önálló programötletei… Vajon meglátta Márkkal?  Esetleg beleolvasott valamelyik e-mailjébe vagy sms-ébe? Megcsapta volna a féltékenység jele? Vagy teljesen magától döbbent rá, hogy hamarosan elveszítheti őt, ha nem változtat? Jobban örült volna az utóbbinak, de inkább az „Ádám féltékeny” verziót tudta elképzelni…hűha… és ennél több nem is jutott eszébe… percekig csak meredt maga elé, és jártak a gondolatai.

Hamar lehiggadt, és rájött, hogy tulajdonképpen tetszik neki a szituáció… kepesszenek csak… először Márknak válaszolt: „Ön is nekem kedves Márk J”.

Ádámot pedig hagyta pihenni… majd egy pár óra múlva ír neki valamit… vagy inkább nem is válaszol. Édes a bosszú… Hiszen a férfi hányszor játszotta el ugyanezt vele… Írt neki valami kedveset, vagy csak egy „miújság” sms-t, és még csak válaszra sem méltatta. Mennyire utálta ilyenkor…

Most majd ő vár… És a legjobb az egészben az, hogy nem kell néznie az órát, a „na még egy fél órát bírjak ki” gondolattal… rohadtul nem is érdekelte az, hogy válaszoljon neki… itt ennél a pontnál pedig rádöbbent, hogy Ádám túllépte nála a határt. Eddig azt hitte, hogy csak feszegeti, de most egyértelművé vált számára, hogy túllépte. A férfi sikeresen „kiküzdötte” magát a lelkéből (ami hozzáteszem nem volt egyszerű…). Lehet, hogy gratulál is majd neki…

A férfiak mennyire balfaszok tudnak lenni… tuti, hogy meglepett tekintettel fog majd rá nézni… mintha derült égből villámcsapás jelleggel múlt volna el a nagy szerelem… mindig utólag jönnek rá, másképp is lehetett volna csinálni. Aztán hónapokig, vagy évekig (volt egy-két ilyen ex-pasi Anikó életében) verik a falba a fejüket, és képtelenek megbocsátani maguknak, hogy elrontották a dolgot. Csak hogy akkor már késő... Anikó sosem megy vissza. Aki egyszer elérte ezt a pontot az már neki nem kell többé. Alapelv.  

Ádám kora délután hívta fel - kissé sértett hangon - a nőt. „Nem válaszoltál” – kezdte a beszélgetést, mire Anikó az elfoglalt nő prototípusát utánozva rávágta, hogy „Ne haragudj, de egész eddig futottam. Épp most akartam írni…” – ami egyébként az elmúlt 2 évben a férfi szokásos szövege volt. Ádám hangján érezhető volt ugyan a hitetlenség, de nem „lovagolt” tovább a témán. Gyorsan megbeszélték, hogy este mikor, hol találkoznak, és ennyi.

A délután szinte észrevétlenül telt el. Non-stop a két pasi járt a fejében a legkülönfélébb verzióban. Ez idáig soha nem vett részt kettős játékban, de most nagyon úgy alakulnak a dolgok, hogy kénytelen lesz… illetve ez így nem igaz. De őszintén: Ádámot hogy hagyhatná el valaki miatt, akit alig ismer, és még épp csak elkezdődött kettőjük között valami? Arról nem is beszélve, hogy mennyire kötődik hozzá. A Márkkal kialakulóban lévő kapcsolatot pedig egyszerűen nem bírta lezárni. Hiszen ez a férfi töltötte meg a napjait boldogsággal és izgalommal. Plusz rendkívül vonzotta.

Tudta, hogy ez a – nem túl korrekt - helyzet csak egy ideig tartható, hiszen Márk tudott Ádámról – és biztosította a nőt, hogy tisztában van vele, nem lehet egyik napról a másikra lezárni egy hosszú kapcsolatot. Ádám azonban – elvileg – nem tudott semmit. Talán el kéne mondania neki, hogy van (illetve lenni akar) még valaki az életében. Legalább kiderülne, hogy szereti-e még a férfi, vagy már tényleg elmúlt a varázs kettőjük között. Talán a „sarkára állna”, és nem engedné el… Talán a jövőben sokkal jobban odafigyelne rá… Talán, talán, talán… talán este, a mozi után beszél neki Márkról… talán meg sem érdemli, hogy beszéljen neki róla…

6.

5 óra körül ért haza. Hanyagul ledobálta a cuccait, töltött magának egy nagy pohár hidegvizet, majd bement a fürdőszobába. Teleengedte a kádat forró vízzel, beleszórt egy jó adag illatos fürdősót, gyertyát gyújtott, és szép lassan elmerült a habokban. Egyszerűen imádta ezt az érzést. Többnyire totál leizzadt, és még utána is legalább 40 percig vörös volt a feje a forróságtól, de nagyon élvezte a semmittevést. Mindig itt születtek a „nagy” gondolatai. Jellemzően akkor választotta a „tisztálkodásnak” ezt a formáját, amikor tele volt a feje… márpedig most aztán igazán tele volt…

Feküdt csukott szemmel, és azon gondolkodott, hogy miért ilyen a világ? Miért kell minden kapcsolatnak kihűlni, tönkremenni, kifulladni? „Sár és gyűlölet van az alján minden csillogó nagy szerelemnek” – jutottak eszébe folyton Radnóti szavai. Annyira hinni akarta, hogy ez nem igaz… Sokszor érezte úgy, hogy képtelen tovább élni azzal a tudattal, hogy nem létezik „életen át tartó”, szereteten, tiszteleten, szenvedélyen és hűségen alapuló igaz szerelem. És egyáltalán miért hangzik ez ennyire banálisan és naivan??? Hiszen saját magát – megfelelő társat felételezve – képesnek érezte erre.

Ádámot hosszú ideig megfelelő társnak tartotta. Ő volt az első férfi, akivel egy fedél alatt élt. Akinek a jelenlétét sosem érezte tehernek. Akit mindig izgalmasnak és vonzónak látott. Akit szavakkal és tettekkel egyaránt szeretett. Valahogy olyan evidens volt (legalábbis Anikó számára), hogy ők ketten egy pár, és ez így is marad, amíg világ a világ. Mert mindez kölcsönös volt. Vagy legalábbis kölcsönösnek tűnt.

Hiába mondják az okosok, hogy az igaz szerelem önzetlen szerelem… ő nem így gondolta. Minél inkább érezte, hogy szeretik, annál inkább tudott/mert szeretni. Annál inkább kötődött és bízott. Na persze ezt nem úgy kell elképzelni, mint a mérleg két oldalát: ha ad én is adok, ha bánt én is bántok, stb… de összességében, hosszú távon nem tudott és nem is akart olyan férfival lenni, aki nem figyel rá, aki nem kedves vele, és aki hozzá hasonlóan nem próbál meg mindent megtenni azért, hogy a szerelem az szerelem maradjon.

A partnerek folyamatos váltogatása a könnyebb megoldás. Nem nagy mutatvány egy estére/néhány napra vagy hétre elhódítani valakit. Nem is értette, hogy miért érzik magukat „valakinek” az ilyen életszemlélettel rendelkezők. Mintha ez teljesítmény lenne… Egy nem túl visszataszító külsővel simán kivitelezhető…

Viszont megtartani valakit hosszú időn át az már igen… az már valami. Boldog kapcsolatot felépíteni és fenntartani az már érték. Az a valódi érték. És itt ennél a pontnál mindig elszomorodik. A rövid távú házasságok és a szinglik korát éljük, ami egyenesen vezet a társadalom egészének gyengüléséhez. Hiszen ha egy rendszer alappillérei nem működnek hosszú távon, hogy lehetne életképes maga a rendszer???? Ha kicsiben nem létezik elkötelezettség, hűség, és az együtt, közösen létrehozni valamit szemlélet, akkor hogyan jöhetne létre nagyban???? Elég volt csak a közvetlen környezetében szétnézni a testvérek közötti, és a szülő-gyermek kapcsolatokon… a párkapcsolatokról nem is beszélve. Kiábrándító. Mélyen lesújtotta a jövőkép, ami kizárásos alapon rá is vár.

Ennek ellenére mégis hitt. Mégis hitte, hogy lehet jól csinálni. Csak éppen ő egyedül kevés ehhez. Kizárólag olyan emberrel lehet felépíteni egy igazi családot, aki hozzá hasonló értékrendszerrel, és gondolatvilággal rendelkezik.

Körülbelül negyed órája ülhetett a kádban, amikor kulcszörgést hallott. A léptek zajából tudta, hogy Ádám ért haza. Szokatlannál szokatlanabb események… - tűnődött. Ádám szinte soha nem volt otthon 8 előtt. Ebből kifolyólag Anikó egyáltalán nem számított arra, hogy találkoznak még a mozi előtt.

-          Sziaaaa!  - hallotta a kiabálást az előszobából. – Merre vagy!?

-          A kádban! Nemsokára végzek! – válaszolta, mintegy közvetetten tudtára adva a férfinak, hogy inkább ne jöjjön be utána.

Most valahogy nem igazán örült neki. Szüksége lett volna legalább egy órára önmagához… Már csak fél lábbal állt a vízben, amikor hallotta, hogy sms-t kapott. Biztos volt benne, hogy Mark az… tudta, hogy a telefonján pontosan látszik, kitől jött az sms… a telefonja a nappaliban van… feltehetően Ádám szeme előtt… ő is ránézne fordított esetben… valószínűleg…

Maga köré tekert egy törölközőt, kicsit megigazította a haját, majd lassú léptekkel elindult a férfi irányába.

-          Mi újság? – kérdezte a férfit, miközben magára erőltetett mosollyal és könnyedséggel belehuppant az ölébe.

-          Semmi extra – mondta kedvetlenül. Sms-t kaptál. Nem nézed meg? – kérdezte furcsán.

De az is lehet, hogy csak Anikó érezte szokatlannak a hangsúlyt, mindenesetre látványosan zavarba jött a helyzettől. Szinte tudta a következő kérdést, ahogy a telefont a kezébe vette:

-          Kitől jött?

Na most mit feleljen??????? Ha mást mond, kiderülhet, hiszen Ádám láthatta a feladót. Ráadásul a füllentés eleve nem nagyon ment neki…

-          Egy ismerősömtől.  – válaszolt diplomatikusan.

-          Konkrétan? – kérdezett vissza kitartóan a férfi.

-          De kíváncsi lettél újabban! Márktól kaptam.

Anikó kezdte úgy érezni magát, mintha vallatnák… Ádám még sosem kérdezte meg tőle, hogy kitől kapott sms-t… Talán léteznek férfi megérzések is…

-          Milyen Márk?

-          Jajj, ne már! Most mit faggatsz??? Rossz napod volt?

A férfi nem válaszolt, csak nézett rá kérdőn.

- Márkot nem régen ismertem meg a munkám során. Végül is ez majdnem igaz… - gondolta. Miközben visszagondolt arra a hétfőre, amikor a férfi „berobbant” az életébe. Épp egyedül ebédelt a törzshelyén, a változatosság kedvéért görögsalátát tojásos rizzsel, amikor Márk odalépett az asztalához.

- Leülhetek? – kérdezte széles mosollyal az arcán.

- Persze – válaszolt neki Anikó, és egy kicsit maga felé húzta a tálcáját.

- Furcsa, hogy egy ilyen gyönyörű nő egyedül ebédel… Jaj, milyen udvariatlan vagyok, be sem mutatkoztam: Szombathy Márk vagyok.

- Király Anikó – nyújtotta a kezét a férfinak, és egyre inkább zavarban volt a szokatlan helyzettől.

Viszonylag ritkán szoktak így megismerkedni vele. A legtöbb férfinak nem volt bátorsága odamenni hozzá, akinek meg volt, arról inkább jobb nem szót ejteni. Viszont Mark rendkívül vonzó volt, udvarias és jólöltözött. Sugárzott róla a magabiztosság.

-          Errefelé dolgozol? – próbált beszélgetést kezdeményezni a nővel.

-          Igen, néhány sarokra innen. - felelte mosolyogva Anikó.

-          Gondoltam. Gyakran láttalak itt ebédelni. – folytatta Márk, tudtára adva, hogy már korábban felfigyelt rá.

A férfi teljesen levette a lábáról Anikót. Elképesztő volt az összhang, ami percek alatt kialakult közöttük. Olyannyira, hogy másnap is együtt ebédeltek nem teljesen véletlenül. Habár szóba került a nő „nem-független” státusza, Márk szemrebbenés nélkül hívta el kirándulni a közeli tóhoz, Anikó pedig csillogó szemekkel mondott igent. (Végül is mi van egy ártatlan kirándulásban? – kérdezte magában, nem sejtve, hogy mennyire megváltoztatja majd az életét az a néhány óra, amit eme idegen férfi társaságában tölt el.)

A mozi feledhető volt. Anikó nem tudott a filmre koncentrálni, Ádám pedig nem túl sok ingert adott az ott töltött másfél óra alatt... Márkra gondolt… Az elmúlt napokra. Meg arra, hogy mondja meg Ádámnak, hogy valami megváltozott.

Ahogy teltek az órák, Anikó mind jobban érezte, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Hogy az élete kizökkent a megszokásból, és valami egészen új irányt vesz. És valahol a lelkében tudta, hogy ez így jó. Hogy Márk nem véletlen csöppent az életébe. Hogy minden jó lesz.

Akárhogy is.

7.

Ádám döbbenten nézett Anikóra. A kezdeti dühöt sértettség, csalódottság, majd szomorúság váltotta fel.

-          Ha így érzed menj. Úgysem tudnálak visszatartani. – mondta Ádám.

Tipikus – gondolta magában Anikó. Így a legkönnyebb. Nagyjából erre számított. De csak ennyit mondott:

-          Rendben. Mert nem is akarsz visszatartani. – majd megfordult, és elindult az ajtó felé.

A férfi utána ment és megragadta. Mondott mindenfélét. Dühösen, kedvesen, kétségbeesetten, arrogánsan. És csak szorította, majd megcsókolta, és Anikó alig kapott levegőt az ölelésében. A mohóság és szenvedély, ahogy a férfi szinte felfalta őt, teljesen felkavarta. Leginkább attól lepődött meg, hogy ilyen intenzív érzelmeket váltott ki Ádámból. Hihetetlen… Eddig miért nem mondta el neki, hogy mennyire szeret vele lenni, hogy gyönyörűnek és kívánatosnak látja, hogy fontos számára, és hogy vele képzeli el a jövőjét??? Hol voltak ezek az érzelmek és szavak az elmúlt közönyösnek és unalmasnak tűnő hónapokban??? 

Csendben feküdtek egymás ölelésében.

-          Kiváló szeretők lehetnénk… - sóhajtott Anikó, kizökkentve a férfit az idilli helyzetből.

Láthatóan meglepődött a kijelentésen, amit viszont a nő nem értett…

Mire számított? Hogy egy kedves fél órával minden visszafordítható? Hogy Anikó szerelemittas és bocsánatkérő tekintettel omlik majd a karjaiba? Ne vicceljünk…

Persze mérhetetlenül elvarázsolták és felizgatták a történtek, de túl sok idő telt már el ahhoz kvázi boldogtalanul, hogy ennyivel kiengesztelje.

8.

Ádám borzasztóan kiakadt, amikor eljött. Még sosem látta ilyennek. Amikor pedig megemlítette Márkot is… (talán nem kellett volna)… leírhatatlan, amit akkor férfi szemében látott. És valahol megértette… valahol meg mégse… minden esetre összeszedte a holmiját, és távozott.

Túlságosan kusza lett minden. Hazaköltözött. Furcsa volt újra a „gyerekszobában” lennie, ugyanakkor jót tett a lelkének az otthoni környezet.

Minden nap találkozott Márkkal. Lenyűgöző világba vezette a nőt. Kézzel fogható volt, mennyire más helyről „jöttek”. Anikó ugyan nem kérdezett a férfi családjáról (nem akart tapintatlan lenni, ezért úgy döntött megvárja, amíg magától mesél), de az egyértelműen látszott, hogy Márk nem egy külvárosi panelrengetegben nőtt fel. Úriember volt a szó legszorosabb értelmében. Páratlan ízléssel. Legyen szó öltözködésről, zenéről, vagy gasztronómiáról.  Igazán tartalmas órákat töltöttek együtt. Anikó sokszor úgy érezte valamiféle idegenvezetésen vesz részt, aminek célja annak megmutatása, hogy „így is lehet ám élni”. Sodródott, örvénylett, és teljesen belehabarodott a férfiba.

Márk verhetetlen volt a meglepetések terén is. Egyik délután például a munkahelyénél várta. Megkérdezte, hogy elviheti-e uzsonnázni a kedvenc helyére. Majd pedig gyakorlatilag „elrabolta”, és mintegy 2 órás utazás után Budapest egyik legjobb éttermében kötöttek ki. Tetszett a nőnek a férfi világa. Annyira más volt, mint amit eddig kapott, látott és megtehetett. Kincsként kezelte, Anikó pedig gyönyörűnek és boldognak érezte magát mellette.

A hazaút feledhetetlen volt. Megálltak a Balaton-parton. Még csak április volt, de már nyár-illatú a levegő.

-          Ha holnap nincs semmi programod, esetleg itt tölthetnénk az éjszakát. Ismerek egy barátságos helyet a közelben – javasolta kissé bátortalanul a férfi.

-          Hát… talán még le tudom mondani… J - választolt kacéran a nő.

A szoba első osztályú volt. Kiléptek az erkélyre, és csak csendben álltak egymás mellett egy darabig. Anikó mélyen belélegezte a kissé hűvös, de finom levegőt, majd a férfihoz fordult.

-          Köszönöm … 

-          Én köszönöm. Hogy itt vagy velem.

Ó az a bizonyos első együttlét… ami mindig kicsit setesuta… ami csak a filmekben szokott olyan elsöprő és álomszerű lenni. A valóságban ritkán alakulnak a dolgok felejthetetlenül.  Köztük azonban napok óta olyan erős volt érintés utáni vágy, hogy egyszerűen nem maradt idő és gondolat a bizonytalankodásra. Két érett, szerelemre éhes felnőtt egymásra találása. Valahogy minden olyan magától érthetődő és természetes volt…

Márk már aludt, mire Anikó végzett a zuhanyzással… annyira boldog volt, hogy egyenlőre  képtelen volt elaludni. Mosolyogva nézte a kedves arcot, ami annyira elvarázsolta... nem akarta, hogy holnap legyen… ritkán vannak ilyen tökéletes pillanatok… bár meg lehetne állítani az időt…

Felhúzott egy köntöst és kiült az erkélyre a tablettjével. Miközben zenét keresett rápillantott a levelire, és meglepődve tapasztalta, hogy Ádám írt. Nehezen bár, de kibírta, hogy ne nyissa meg… - majd reggel … – gondolta, és visszakattintott a youtube-ra. Előkereste az egyik kedvenc Diana Krall számát… Temptation… és legszívesebben felébresztette volna a már mélyen alvó férfit…

Nem hiányzott.

Nem gondoltál rá.

Majd megtudtad, hogy létezik.

Azóta nem érted hogy lehettél eddig nélküle…

9.

Sokáig aludt az idegen környezet ellenére. Első gondolata az volt, hogy vajon mi a leggyorsabb módja egy mega-latte megszerzésének. (A kávé volt az egyetlen „függősége”… már gyerekkorában is macikávézott minden reggel. Közben születtek a nagy gondolatok, és a nagy beszélgetések az anyukájával).

Felült az ágyon, és megdöbbenten tapasztalta, hogy egyedül van a szobában. Először azt hitte, Márk talán megelőzte, és már úton van a tejeskávéval (rá vallott volna). Azonban ahogy jobban körülnézett feltűnt neki, hogy a férfinak a „nyomai” sem látszanak… mintha ott se lett volna. Gyorsan felöltözött, próbált valami nézhetőt kihozni a hajából és leszaladt a recepcióhoz.

-          Jó reggelt! Nem hagytak számomra üzenetet? – kérdezte zavartan a fiatal portást.

-          Nem asszonyom. Az úr, akivel jött igen korán távozott. Rendezte a számlát. – válaszolta furcsa hangsúllyal.

Anikó tárcsázott, de a vonal végén csak a sípoló hang válaszolt. Megalázva érezte magát… temérdek gondolat volt a fejében. Nem értette az egészet… hogy hagyhatta itt? Így, mint egy … és hogy fog hazamenni??? Legalább egy üzenetet írt, vagy hagyott volna, … mi történt? Mit értett félre? A hetekig tartó „előkészítés” egy éjszakás kalanddal végződne? Egyszerűen nem hitte el. Nem tudta elhinni.

Régen ült vonaton. Kifejezetten jól esett csak „bámulni” az elsuhanó tájat… Próbált józanul gondolkodni és a lehetőségekhez képest objektíven nézni az elmúlt napokat, heteket. Mit tud egyáltalán Márkról? Igazából a telefonszámán kívül nem sok mindent … van egy tanácsadó cége, sokat utazik., szereti a jazz-t, a különleges ételeket …  de semmi konkrétumot (család, barátok, lakhely, stb.). Egyre felelőtlenebbnek és naívabbnak érezte magát, minél tovább kereste a „miért”-et. Nem tudott mást tenni, mint várni…

„Bár mondhatnám, hogy csalódást okozott az együttlét. Véletlenek nincsenek. Meg kellett látnunk egymást a tömegben, és többé nem elfelejteni.”

Örült, hogy hétvége volt. Szanaszét volt a lelke. Egyszerűen nem tudott volna most a munkájára koncentrálni. Átöltözött és elindult futni. A legjobb dolgok egyike… csönd, jó levegő, saját légzésének ütemes hangja …

10.

Futás közben eszébe jutott egy nagyon régi történet. Legalább 20 éve nem gondolt rá. Ennek ellenére ugyanúgy fájt. Ugyanaz az önvád, ugyanaz a „miért?” tört rá. Ugyanazok az érzések, mint akkor régen.

5 éves lehetett. Annyira nagyon várta a hétvégét. Már órákkal azelőtt kiállt az ablakba… hátha előbb jön az ismerős autó. (Búcsúzáskor pedig percekig rohant integetve utána, azt kívánva bárcsak sosem kellene nélküle lennie).

Édesapja volt a szíve csücske. Vagy nem is a csücske. Az egész szíve ő volt. Szabályosan rajongott érte. Már akkor is annyira különlegesnek és értékesnek érzett minden vele töltött pillanatot. Tagadhatatlanul az övé volt. A vére, a része, a függvénye.

Azon a hétvégén is eljött érte. Beteg volt. Sápadt, gyenge, lázas. De ott állt a ház előtt a megbeszélt időpontban. Hogy hazavigye hozzájuk. És ő boldogan ment.

De valami miatt - amit sem akkor, sem a mai napig nem tud megmagyarázni, vagy megérteni - néhány óra elteltével haza akart menni. Már késő este volt. Apja lázasan épp próbálta átvészelni a betegség legrosszabb óráit. Ám a kicsi lány haza akart menni. Ő pedig hazavitte. Felöltözött és hazavitte.

Anikó pedig sosem bocsátott meg magának.

Sosem bocsátotta meg, hogy eldobta magától azt a két napot. Két pótolhatatlan napot. Néhány hónap múlva minden kincsét, szívét, lelkét odaadta volna egy napért, de egy óráért is.

Mert amikor az édesanyja felolvasta neki az a néhány sort, ő semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy akkor eljött.

El akarta mondani neki, hogy mennyire szereti. Hogy ne haragudjon rá, nem tesz többé ilyet, ígéri. Csak jöjjön vissza. Hogy ő lesz a legjobb gyerek a világon, és nem fogja soha többé elhagyni. Csak jöjjön vissza. Hogy mindig várni fogja. Bárhogy is lesz.

Csak jöjjön vissza.

De nem jött.

Anikó pedig soha többé nem tudta kimondani, hogy szereti.

Meg kellett tanulnia elfogadni a hiányát. Nem tudomást venni, nem beszélni róla. Hallgatni az érzésekről, hogy legalább neki ne fájjon. Megpróbálni megelégedni azzal a töredékidővel, melyet az évek során kapott tőle.

11.

Anikó a fürdőszobában állt, az arcát nézegette… időről időre próbálta magát objektíven (már a lehetőségekhez képest) szemügyre venni… vajon mások hogy látják?

Hétvégén lesz a 15 éves érettségi találkozója… elképesztő… „Krisztusi” korba lépett. Még az a szerencse, hogy a többiek is… - gondolta, oldva magában a feszültséget.
Szerette az arcát. A szeme sarkában ugyan megjelentek már az apróbb szarkalábak, de bátran ki lehet jelenteni, hogy elégedettebb volt önmagával, mint Andris születése előtt. Hitt abban, hogy a testet meg kell becsülni. Éltető táplálkozás, testmozgás, és megfelelő „csomagolás” J Még várandóssága alatt megfogadta magának, hogy sosem fogja igénytelenül, lebucizott mackóalsóban fogadni Ádámot. Minden nap fürdik, és sosem fekszik le fogmosás nélkül. Alap. Attól, mert valaki anyává válik, még maradjon nő. Persze rengeteget változott az elmúlt 4-5 évben (legalábbis az értékrendszerét tekintve), de minden körülmények között próbált hű maradni önmagához. A lehetőségekhez képest. …

Még 2 órája volt az osztálytalálkozóig. Andris kivételesen Ádám szüleinél aludt, és már kora délután elvitték. Ritkán voltak szabad órái, úgyhogy nagyon megbecsülte most őket. Várta az estét. Próbált „átlagosan” felöltözni… nem akart belefutni az „ugye milyen jól nézek ki még mindig, sőt alig változtam” próbálkozásokba. Csak lazán… Végig gondolta, hogy is mesélhetné el az elmúlt évek eseményeit néhány mondatban… hiszen annyi minden történt… persze nagyvonalakban csak ennyi: házas, van 1 csodaszép kisfia, és egy kisebb reklámügynöksége, amit még az egyetem alatt hozott létre évfolyamtársával. Átlagos.

Legalábbis ahhoz képest, ahogy tizenévesen tervezte a jövőt… Alapvetően boldog volt. Kiegyensúlyozott. Jól éltek Ádámmal. Nagyjából. Na jó, nem pont így képzelte a házasságot, a közös életet a „nagy” szerelemmel, de már rég elmúlt a lázadásos korszaka. Jobban mondva  csak nagyon ritkán tört elő belőle az „egy életem van, és nem így akarom leélni” érzés, amit alkalmanként Ádám nyakába zúdított.

A társat nem találta meg Benne. Kapcsolati magány. Ez a jó szó.

Az elsők között érkezett meg az étteremhez – úgy látszik, vannak dolgok, amik sosem változnak… Izgatottan ment le a lépcsőn… még a kilincset sem nyomta le, de már megrohanták az emlékek… nem… nem az iskolai emlékek… Márk emlékei… annyira tudta, hogy ez lesz. Az elmúlt években mindent megtett azért, hogy elfelejtse, most mégis olyan erővel tört rá a férfi hiánya, hogy szinte hallotta a saját szívverését. Ez volt a kedvenc helyük. A közös kávézások, a nagy beszélgetések…

Alig tudott figyelni a többiekre. Csak ült ott, próbálta magát lekötni az evéssel, de nem szabadult a férfi gondolatától. Hol lehet? Boldog vajon? Ő megtalálta a társát?

Hónapokig kereste akkor… és évekbe telt nem az ő arcával felkelni…

12. részlet

Márk tabu téma volt. SOHA nem beszéltek róla Ádámmal. Mintha meg sem történt volna… Ama bizonyos éjszaka után fél évvel Anikó visszatalált Ádámhoz. Elfogadta, beletörődött, hogy így a legjobb. Ádám szereti őt, és tulajdonképpen ő is szereti Ádámot.

Mi kell még…?

Időközben persze hallott ezt-azt Márkról (elköltözött, élettársa volt/van, stb.), de többé nem találkoztak. A „miért”-ekre pedig sosem kapott választ.

Az osztálytalálkozó újra felkavarta. Az kavarta fel, hogy még mindig felkavarta. Hiszen annyi idő eltelt már. Úgy látszik a szívének egy igen jelentős része még a múltban toporog. És megint csak az derült ki, hogy mennyire hiányoznak az életéből az intenzív érzelmek. Az a felemésztő szenvedély. Amit persze sokáig nem lehet bírni, vagy fenntartani, de mégis… annyira hiányzik.

Néhány napig úgy járt-kelt mint egy holtkóros. Nem volt jelen. Ádám is észrevette, hogy valami nem stimmel, de ahelyett, hogy egy alkalmas pillanatban leült volna mellé beszélgetni, csak további feszültséget keltett Anikóban a közönyével. Jellemző. Legszívesebben eltűnt volna néhány napra valami távoli helyre. Most is Andris volt az, aki „helyre tette” a gondolatait egy „Anya mikor sütsz nekem palacsintát?” – kérdéssel.

A konyhai romhalmaz eltakarítása után nyakukba vették a várost. A kisfiú sok tekintetben igazi partnernek bizonyult. Kora ellenére meglepő érettséggel és kifinomult ízléssel rendelkezett. Az előadás 3 órakor kezdődött, addig még volt fél órájuk. A sokadik színházi programjuk volt, így szinte hagyománnyá nőtte ki magát a kezdés előtti kávé/tea a szemközti cukrászdában. Anikó nagyon jól szórakozott Andris óvodai történetein, úgy kellett visszafognia magát, hogy ne kacagjon fel túl hangosan.

Páholyban ültek. Az egyik legjobb hely a Színházban. Onnan figyelték, ahogy megtelik a terem. Andris egészen előrehajolt, hogy integetni tudjon az épp alattuk ülő ovistársának, mire Anikó ijedten pattant mellé… „a gyerekek valahogy nem érzik a veszélyt”…- gondolta. Ahogy a kisfiút átkarolva lenézett, szinte elsápadt a döbbenettől. Egy pillanatra látta csak, mert közben elsötétült a terem, de biztos volt benne, hogy Márk az. Ott van a színházban… Képtelenség… Minimális szinten sem tudott a darabra figyelni… Alig várta a szünetet, hogy újra szemügyre vegye az alattuk ülő férfit.

Az első felvonás végén Andris felugrott, és elindult a Büfé irányába. Anikónak viszont annyira vert a szíve, hogy szinte hallotta. Lassított-felvétel szerűen kezdte követni a kisfiút, miközben tekintetével a férfit kereste. Sikertelenül.

Beálltak a sorba, majd egy islerrel és némi gyümölcslével a kezükben elindultak az ajtó irányába.

A szünet hamar véget ért. Anikó noszogatta a kisfiút, hogy mielőbb foglalják el a helyüket. Kihajolt a páholyból, lenézett. A szék még üres volt. Elpillantott az oldalajtó irányába… és meglátta… ő volt az… minden kétséget kizáróan… a körülötte lévő tömeg egyetlen homályos háttérré változott… szinte babonázva nézte a férfit, ahogy elegánsan helyet foglal.

Ekkor Andris megragadta hátulról, és kicsit hangosabban az illendőnél elkiáltotta magát: „Anya! Ülj már le!”… ekkor Márk felnézett. Töredék pillanatra találkozott a tekintetük, majd hirtelen megszólalt a zene és elsötétült minden.