Izgatottan álltam az ajtó előtt. Még mindig az éjszaka történései lüktettek bennem. Eufória. Ez a jó szó. Nem tudtam aludni a várakozás miatt, hogy újra láthatom.
Bátortalanul léptem be az osztályra, amikor a nővérke jelezte, hogy vége a vizitnek. Kaptam kórházi köpenyt és cipővédőket, a kezeimet fertőtlenítenem kellett.
- „A folyosó végén balra az első ajtó”. – mondta egykedvűen.
Nyomasztó csend volt, melyet gyakorta megtörtek a légzésfigyelő gépek figyelmeztető jelzései. Összerándult a gyomrom a szívemig minden egyes hangnál. Megszokhatatlan volt.
Igyekeztem mosolyogni, de amint befordultam a kis terembe már csak homályosan láttam… egészen apró babák feküdtek az inkubátorokban. Ott volt ő is.
Odaléptem hozzá, és csak néztem. A könnyeim megállíthatatlanul csorogtak végig az arcomon. Gyönyörű baba volt. Elfért volna egyetlen tenyeremben. Vékonyka volt, a bőre halovány, és én csodálatosnak láttam.
2 hónappal érkezett korábban.
Időnként úgy érzem, az én hibám... Annyira vártám őt, annyira szerettem volna már megismerni, látni, magamhoz ölelni, hogy folyton az járt a fejemben, nem bírok ki még annyi időt… a pszichikum és a test kapcsolata. Hiszek benne. Persze az ember tudatosan nehezen képes ilyen módon formálni a világot, de annyi bizonyos, hogy működik a sokat emlegetett „vonzás törvénye”.
Néhány percig csak szótlanul álltam az „üvegdoboz” mellet. Nehezemre esett megtörni a csendet. Óvatosan kinyitottam az inkubátor ablakát, és ráfektettem a tenyerem az apró testre. Figyeltem, ahogy lélegzik. Akartam, hogy érezze, ott vagyok. És ha lehetne, mindig mellette lennék.
1 órám volt. Naponta 3-szor 1 óra. Ennyi jutott nekünk akkor. Nem ölelhettem magamhoz, nem puszilhattam meg. Az a kicsi ablak jelentett mindent, amin épp csak befért a kezem. Amin keresztül megérinthettem, és beszélhettem hozzá. Mégis olyan erős volt a kötődés, hogy a szívem szakadt meg minden alkalommal, amikor indulnom kellett. Mintha a testem egy darabját hagytam volna magam mögött…
Az önvád sosem múlik el. Leírhatatlan, megoszthatatlan, és feldolgozhatatlan. Nem tudom túltenni magam azon a tényen, hogy nem voltam vele élete első hónapjában. Csak elképzelni tudom a félelmét, magányát, és a fájdalmakat, amiket a gépek, a vizsgálatok, és az injekciók okoztak neki. Tudom. Hálásnak kellene lennem, hogy a mai orvostudomány… mégis belesajdul a szívem… és ma is elsírom magam, amikor eszembe a jut a több helyen véresre dörzsölt térde és lábfeje… annak a pici babának… akinek talán levegőt venni is nehéz volt az első napokban… sebei voltak…mert miközben hason feküdt, és tehetetlenül sírt, senki nem figyelt oda rá… és én nem voltam ott. Nem lehettem ott.
Lassan két éves lesz. Csodálatos gyermek. Nem hiába vártam annyira. Gyakran eszembe jut, amit annak idején mondtam neki, miközben néztem az inkubátor üvegén át, és lassan, csendben csorogtak a könnyeim. „ha egyszer megölelhetnélek, többé nem engednélek el”.
Az ígéretet szó szerint nem tudtam megvalósítani, de belül a szívemmel, a lelkemmel egész életében ölelni fogom.
